A tévé előtt ülve sose találok lakást!

Mindenkinek vannak rossz szokásai, akár szembenézünk velük, akár nem. Van, aki a körmét rágja, van, aki dohányzik, és az sem ritka, hogy valaki bizonyos cselekvésekhez kapcsol kis rituálékat, ami akár kényszer-betegséggé is fajulhat. Én is pontosan tudom magamról, hogy mi a gyenge pontom, mi az a szokásom, ami ugyan nem egészségkárosító vagy veszélyes, viszont felettébb bosszantó tud lenni, főleg ha tudom, hogy hasznos tevékenység elől vonja el az időt.

Az én bűnöm, vagyis inkább gyengeségem, hogy tévéfüggő vagyok. Igen, beismerem, ez valóban nem olyan súlyú dolog, mintha mondjuk innék vagy drogoznék, de ahhoz bőven elég, hogy akaratlanul is megkeserítse a mindennapjaimat. A televízió olyan hipnotikus hatással van rám már nagyon régóta, hogy mások már orvosi segítség kérését is javasolták. Gyerekkoromban először csak viccelődtek rajta a szüleim, hogy hogyan lehetek képes órákig rezzenéstelen arccal, néha tátott szájjal a képernyőre bambulni, de amikor rájöttek, hogy ha nem rángatnak el előle akár erőszakkal is, akkor talán ott halnék éhen, ülve. Azt a megoldást találták ki, hogy ők kezelték a távirányítót, tehát akkor kapcsolták ki és küldtek a dolgomra vagy aludni, ha ők úgy gondolták. ebből gyakran lett konfliktus, de arra jó volt, hogy bizonyos keretek közé szorították a függőségemet.

Mióta egyedül élek, új módszereket kellett kieszelnem, hogy kordában tartsam magam, de még így is előfordult, hogy elkéstem munkából, mert reggel transzba estem a tévé előtt. A barátnőm viszont komoly segítséget nyújt, igyekszik minél többször átjönni hozzám, vagy engem áthívni magához, és ilyenkor egy kis időre háttérbe szorul a televízió. Már több éve jártunk, amikor egyszer egy kirándulás alkalmával eldöntöttük: vegyünk egy közös lakást! Mivel mind a ketten úgy vagyunk vele, hogy szeretnénk véglegesen összekötni az életünket, de az esküvő igazából csak egy formaság, amit majd később talán megejtünk, így vállaljuk a kockázatot, hogy a vállunkra veszünk egy ekkora közös terhet. Mivel mindketten a fővárosban dolgozunk, elhatároztuk, hogy közösen utánanézünk, milyen lehetőségek vannak, mennyibe kerülnek most az eladó lakások Budapesten. Több oldalt is átnéztünk, ingatlanportálokat, apróhirdetés-oldalakat, de egy kis buktató vagy valamilyen disznóság mindig volt a dologban. A kevés valóban használható oldal közül az én személyes kedvencem a nextapro.hu volt, mert a felhasználóbarátsága mellett talán ezt találtam a legáttekinthetőbbnek, legegyértelműbbnek ahol nem tűrik a mellébeszélést, csak a hasznos hirdetéseket. Kicsit jobban utánuk néztem, és már a működési alapelveik is sokkal szimpatikusabbak voltak, mint a sok trükköző, haszonleső ingatlanosé meg százalékhajhász hirdetőoldalé.

Megegyeztünk a párommal, hogy felosztjuk egymás közt a használható oldalakat, és szabadidőnkben mindenki a sajátjait figyelgeti, hátha egyikünk belefut a lehetséges közös fészkünkbe. Igen ám, de sajnos tudom magamról, hogy engem nem szabad a szabadidőmben egyedül hagyni a tévével, mert abból biztosan nem lesz keresgélés. Teltek-múltak a hetek, én pedig rendre csak halogattam a kutatást, mert mindig volt valami érdekes műsoron. Eladó lakás Budapesten pedig rengeteg van, gondoltam, ráér még a dolog. Egyszer aztán elfogyott a barátnőm türelme, átviharzott hozzám és amikor meglátta, hogy már megint tévézek lakáskeresés helyett, úgy leszidott, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna. Igaza is volt, maximálisan egyetértettem vele, és megfogadtam magamban, hogy erős leszek, nem szeretném, hogy a kapcsolatunk emiatt menjen tönkre. Másnap mikor hazaértem megfogtam a tévémet, és bezártam a beépített szekrénybe, a kulcsot pedig átvittem a páromnak, hogy addig ne adja nekem vissza, amíg meg nem találtuk a lakást. Kínkeserves napok következtek, de meglett az eredménye: találtam egy pont ideális, nekünk való lakást, körülbelül pont félúton a munkahelyeink között. A többi már szinte ment magától, az eladó segítőkész volt, a hitelt is megkaptuk, és a költözés napján a kulcsot is visszakaptam. Azóta nagyon igyekszem figyelni rá, hogy ne vigyem túlzásba a tévézést, mindig csak annyit nézem, amennyit a barátnőm is, mert nem szeretnék a képernyő előtt megöregedni és én lenni a „tévés nagyapó” az unokáimnak.